Mire megjössz...

Egy Chopin nóta félénk billentyűkoppanása szaladgál a fülkagylómban, alábukva néha a lelkembe, fel-felhozva néhány apró, törékeny emlékgyöngyöt. Nicsak! Már mosolygós, hüppögős könnyek gömbölyödnek a pilláim alól. Az arcokra nem merek nézni, most is már olyan homályos minden. A sarokba húzódom. Ne lássa senki, hogy most emlékezem, erre a dallamra pityergek, mert szomorú balettmuzsika ez a javából.

Kár, hogy a hangok tűnnek el legelőször. Aztán a mozdulatok válnak elnagyolttá, végül a részletek fakulnak meg. Végül maguk alá roskadva dőlnek össze az emlékek az elme megcsalatásával. Soha nem volt sirályokat látok, tengerparton, ahol soha nem jártam, csak a népszerű képekről összegyűjtött szürke tajtékokat pörgetem újra és újra, és már én is ott forgok hang nélkül. És elesem, beleájulok a homokba. És sosem örültem még ennyire annak, hogy lenyúzott térdeimet a sós víz pirosra marja.
És nem látnám azokat többé magam előtt, akik már nincsenek. A papám zöld pulóverét. Ő nem értené ezt a dalt, de hasonlítana az öröme az én bánatomra. Az egyetértés és a viszontlátás boldog-szomorú szimfóniája lenne. És én megint hosszú fürtű kislány lennék, és jobban kinyitnám a szemem, és megjegyeznék minden szigorú mosolyt, integetést. És egy utolsó percre újra együtt lennék a régi szerelemmel. Az ölébe hajtanám a fejem, és arra kérném, cirógassa a hajam. És apró bizsergés futna végig rajtam érintései nyomán. Aztán már csak önmagamba olvadnék. Amikor leginkább én voltam. Csillagos, vagy fecskés égbolt alatt, vagy egy kemény padlón, egy kilométerben, egy elfeledett altatóban. 
És akkor lennék egész, ha többé egy sort sem írnék, és ha soha többé nem hallgatnám meg ezt a dalt.

 http://www.youtube.com/watch?v=YGRO05WcNDk

Ködbe bújtam. Fájdalmas. Nem pakolok szép ívű, megmunkált kereszteket a hátamra. Lelki visszavonulás ez. Riadó szirénasirám csapódik vissza minden felületről. Ijeszt? Nem ijeszt. Csak elvon. Leszedál. A testtel semmi baj.  Egyenesen megy az utcán, felszáll a buszra, ösztönösen funkcionál. Az elmével se.  Verssorokat ás elő idegei legmélyéről, megjegyez, kritizál, visszavág. A mosollyal se...Az ócska szajha. Simulékony. Bárkinek képes szélesre tárni ajkait.

Azt hiszem, hamar eljön az a pillanat, mikor a tejfehér semmiben állunk egymásra mutogatva sokan, velem hasonlatosak és nem tudjuk, merre kell majd továbbindulnunk. Mert, ha itt maradunk, felemészt bennünket a hangulat, az álmok óriási kalapácsa zúz össze, az el nem táncolt lépések tipornak halálra, a korán jövő szerelmek régi árnyai rántanak széjjel, és a tisztára fehérített, örökké koszosnak látott kultúránk a kezünkben rohad majd ronggyá.

Ködbe bújás ez. Megoldatlan. Fájó. És még csak most kezdődik. 

Egyedül leszek, mire megjössz.
Az egyetlen élő leszek.

Gyorsan beszökő változások. Minden változik körülöttem, én is változom, csak a vádak, meg a vágyak hasonszőrűek, kéjesen szeretkeznek az álmaimban, amiket a magány teremt, és az elme karcol, és a szív lustán félrelök. Miért jársz most hirtelen a fejemben? Miért gondolok rá egy kávét kavargatva? Miért ők? Miért mi? És ti kik vagytok? Meg is csókolnál, ha értenéd, ugye? Te szép. Te drága. Te fény. Olcsó sorok. Kevély ihlettelenség. Idő-fogság. Alvásba zuhanás. Csendcsókolás. Langyos víz borogatás.

Én nem tudok reszkető sorokat varázsolni a papír szélére.
Én nem tudok mosolyt csalni ráncos arcélre.
Én nem hazudok olyan jól, mint mások.
Én hiába találok, nem keresem a boldogságot. 

Leszek annyira könnyű...
Vagyok annyira szét..

hogy ide kitegyem...

...teli vagyok én is titkokkal, mocsokkal. A kulcsokat a kezeimben hordom, kínálva a hasonlóan bolyongó gyűjtögetőknek. Hátha felveszik és kinyitnak, csak, hogy könnyítsek magamon. Nincs szükségem valakire, azért mert nincs senkim. Tartalomra vágyom.

Aztán mikor felcsókolom magamra a tükörpárában a magány és a sérthetetlenség szolid kis maszkját, akkor elégedetten dorombol az apró kis  ösztön. 

...Nem mondom el.

A teljesség mögött zajlik nincstelen létem.

Megbúvok egy tollvonásban.

Most itt ülök a magányomba élvezve. Annyira szeretem. Kinyújtóznak a falak a végtagjaimmal együtt, az állólámpa is vidáman tüzeli a lángrózsákat az ablakba. A régi vendég, a sötétség is barátságosan férkőzik be hajlataimba.

Az én dallamomra keringenek a tárgyak.  Megnyugszik minden.

Én is belenyugszom a paplanomba. A betűimbe. A kávémba. A füstömbe. A hajnalokba. A hidegbe. Az ujjatlan kesztyűmbe. Az új tincsekbe. A nem jövő szerelmekbe. A léggé vált érzelmekbe. A jelenbe...

Minden elcsitul velem együtt.

Erősebb vagyok az emlékeimnél.

Honnan tudjam, hogy ez melyik nap melyik reggele? Honnan tudjam, hogy hideg volt-e a hajnal, vagy sem? Csak sétáltam, és hagytam, hogy az oxigén kimosson belőlem minden felgyülemlett lelki szennyet, fájó végtagot, álmatlan álomban terhes fejet, gúzsba kötött és felzabált víziót, dúdolt dallamot... mindent.

A Déliben ültünk, kísértelek haza. Játszottunk. Egy kérdés a tiéd, egy az enyém. Azt kérdezted, ha valamilyen emberi tulajdonságot választhatnék, ami belőlem hiányzik, mi lenne az. Azt feleltem: Lelkiismeret és bűntudat nélkül élni. Közönyt elsajátítani. Megbánást nem ismerni. Hogy az érzelmeim ne hatalmasodjanak el rajtam. Józan észt akarok.
Miért érzek én bűntudatot? Cinkos kis bogarak futottak szét a testemben. Még nem adtam oda magam senkinek, de már az azt követő reggelre gondolok. Hogy milyen lesz az arcom, a testem a tükörben...fogok-e  mosolyogni.

Mit bánok? Valahol semmit. Önmagunk és tetteink és tapasztalataink megcsalása lenne..nem bánok semmit, muszáj nem bánnom semmit. Magamnak nem hazudhatok...

Nem fáj semmi. És mindenki annyit vesz el tőlem, amennyit akar. Pénzt. Csókot. Álmot. Gondolatot. Vért. Lüktetést. Életet.

Gyűjtögetők jöjjetek!  Ne legyetek már olyan sápadtarcú emberek..

Egy ember akkor kezd felnőttként működni, mikor már nem azt az utat járja, amit elődei kiszabtak neki, de a járatlan utat sem dacból követi.
Sodródom az árral. De igazi sodródás-e, ha nem várom meg a vízesést? Ha egy csendes leállósávot, egy komfortos lubickolást választok ahelyett, hogy rúgkapálva belevetném magam a mindent eltelítő hullámokba...A hullámok között várva fény sejtelmes hívását, a tűnő istenkedést, a kiutat. Hajnalban szoktam már csak pulzálni. Vagy esténként, mikor a tehetetlenségtől szűkölök a szobám ágy-magányra-vágyában. A város szíve lassan az ölemben lüktet. Lassan. Még várat magára. A kíváncsiságom édesgeti rég elfeledett, újra átélhető pillanatokkal.
Még csak a szemembe néz. Hosszan. Még csak bókol. Ügyesen. Még csak a kézfejemet simítja. Még csak csókol. Óvatosan...

Elnyújta, lemondva, sóhajtva játsszuk az életet fájón, s újra.

"...Kerestem a sírásra álló szép szemeit, de két mosolygós gombot találtam a helyükön.
Kedves volt, mint mindig. Nem tudnám megmondani mi változott igazán. A lényege nem, az biztos..."